LÉGHAJÓ

Csodálatos vagy!

Szép vagy!

Kedves vagy!

Türelmes vagy!

Boldog vagy!

Ilyen vagyok? Valóban ilyen lennék? – kérdezheti az ember, s elgondolkodik, hogy mit is tapasztal ő a környezetében élő, dolgozó emberektől, s megtalálja magában a választ: „…hát én nem ilyen vagyok, hanem türelmetlen, hirtelen haragú, másokat bántó, hibákat kereső, indulatos, pletykálkodó, stb… Soroljam még? Nem érted, hogy én ilyen vagyok?

Meg akarok változni, tudom, hogy mi lenne a jó, de nem tudok, képtelen vagyok rá…
Nem érted? Miért nem érted? Nem segítesz, és senki más sem segít nekem…” 

Mit mondhat erre a Teremtő? 
Nem, nem értem, hiszen Te Lélek vagy, Te Élet vagy.
Nem, nem kell változnod, hiszen tökéletes vagy, csak ismerd fel.
Nem, nem segítek, hiszen minden képességed megvan a boldogságra.
Nincs szűk-séged, mert bő-ségben vagy.

És az ember? 
Jól van… Megértettem. Nem segítesz, és nem kell változnom. Akkor meghalok, nincs is értelme az életemnek, teljesen mindegy, hogy vagyok, vagy nem vagyok.
Hát ez remek… köszönöm a „segítséget”… de akkor még mindig nem értem. Mi az élet értelme? Miért vagyok? Valaminek lenni kell…
Megkeresem… most már csak azért is… megtalálom…
De hol kezdjem?
Mire is emlékszem, mi volt az alapfelvetés?
Teremtőképességem van, és én alakítom az életem.
Jó, akkor nézzük meg így. Ha nem jön be, akkor majd más utat keresek, de egyelőre megnézem mi az, amit most tudok.

Akkor ki vagyok én, és milyen életet szeretnék? 
Szeretnék boldog, egészséges, gazdag, szép, magabiztos lenni.

Hogyan tudnám ezt elképzelni? 
Például jelképesen léghajó vagyok.
Egy szép zöld mezőn vagyok, a léggömb szivárványszínű.
Az ég kék, néhány bárányfelhő úszik rajta.
A nap szikrázóan ontja melegét.
Igen, jövök, felszállok… mondom felszállok!

 

Hé, mi történik? Miért nem tudok felemelkedni?
Mi van itt? Mik ezek a homokzsákok?
Megpróbálom eloldozni, de nagyon nehezek a zsákok, és a csomók… még csak meg sem tudom lazítani…
Mi lesz így velem? Mikor lehetek ott fenn könnyedén, boldogan?

Mi történt eddig?
Ja, …elfogadtam, hogy megnézem, merre vezet ez az út.
Hát akkor nézzük meg, hogy mik ezek a homokzsákok.
Van nálam egy bicska… Megvágom az egyik zsákot.
A benne lévő homok kiömlik a mezőre, meg a levegőbe… De közben érzem, hogy: „Ááááááu… mi ez, mi ez a fájdalom? Mi ez? Miért van? Mi van ebben a homokban? Nem látok, a szemembe is belement… Jaj, de szúr…

Jól van, nyugalom… Emlékszem? Elfogadtam, hogy megnézem, merre vezet ez az út.
Nagyon nehéz, de meg akarom találni a válaszokat, hát menjünk tovább.
Mit akarsz te homok megmutatni nekem?
Várok… a fájdalom enyhül a szememben…, már ki is tudom nyitni a szemem, s az előttem lévő porfelhőben egy képet látok. Anyukámat látom. Sír… Miért ilyen szomorú? Mi történt vele?
Most mellé áll apukám is… Terhes vagyok – mondja a mamám. Hallom a gondolatait: Hogyan fogjuk felnevelni, hiszen még lakásunk sincs, és alig van pénzünk.
Ezért sír. Nem akar engem. Illetve szeretne, de mégsem tudja elfogadni ezt a helyzetet.

Anya, kiabálok… nem hallod!? De hiszen örülnöd kellene, hiszen én vagyok a baba, és jövök, és hogy fogtok nekem örülni, hát nem halljátok? Mondom, jövök és boldogok leszünk!
De anyukám csak sír… és végül dönt… hát legyen, amit az élet akar, s a pocakja növekedni kezd.

Nem értem… Ez lett volna a homokzsákban? De miért volt bekötve, és miért volt a léghajómhoz kötve? És miért ilyen nehéz?
Aha, ez lehetett az, ami visszahúzott, amiért nem tudtam felszállni?
Anya… most már rendben van minden. Megszülettem és élek. És milyen jó, hogy élek, hiszen láthatom a mezőt, a napot, a virágokat, s talán ha eloldozok minden homokzsákot, akkor végre fentről is megcsodálhatom a tájat, a hegyeket, völgyeket, folyókat, mindent, amit él.
Jaj, de szeretném látni, már alig várom…
Köszönöm anya, hogy így döntöttél. Helyesen tetted, ez volt a legjobb, amit tehettél.

Hú… hát ez nem volt semmi… hadd szusszanjak egy kicsit. A porfelhő eloszlott közben, s mélyeket lélegzek a tiszta levegőből. Megtöltöm tüdőmet. Kezdek jobban lenni. De még egy kicsit hátradőlök és élvezem a meleg napsugarakat. De kellemesen simogatnak.

Jó így… Jaj, de kellemes… Jó így pihenni.

Váratlanul azonban egy árnyék suhan el felettem. Kinyitom a szemem: egy madár repült el felettem. Várj madár… megyek én is utánad… majd lenézek a léghajó kosarára…
Hát ezt nem hiszem el, még mindig mennyi zsák van itt…
Na, ez jó sok időt el fog venni, mire mindet eloldozgatom és kiszórom. Addig meg elrepül a madár.
Vannak itt kisebbek és nagyobbak is, mint az előző. Vajon ezek is fájni fognak? És ami nagyobb zsák, az jobban fog fájni? Túlélem egyáltalán?

Honnan is indultam? Ja, hogy megtalálom a válaszokat. Vállaltam az utat?
Hát… igen.
Túléltem az előző fájdalmat?
Igen.
Jó volt utána?
De még mennyire, milyen jó érzés volt, olyan felszabadult érzés.
Megérintett a boldogság szele...

Hát akkor megpróbálom, de csak szép lassan, egyenként. Jobb a biztonság, az óvatosság.
Minél előbb elkezdem, annál hamarabb végzek a bogozgatással, meg a kiszórással.

Mindjárt este lesz… Reggel megnézem a következő zsákot… 
Drukkoljatok nekem!